4. rész Szörnyű ember vagyok

Sziasztok! Megjött a negyedik rész is! :) Nem ellenőriztem még át, de gyorsan fel akartam rakni, mert pár óra múlva egy buszon fogok ülni. Sajnos táborba kell mennem, ezért nem lesz jövő héten új rész. Ezt is egy kicsit rövidebbre írtam, mert az egyik barátnőm azt mondta, hogy ő szívesebben elolvasná, ha nem lenne ilyen hosszú. Csinálok is egy szavazást, hogy megválasszátok a hosszúságát :D A fejezetről annyit szeretnék mondani, hogy remélem tudjátok, hogy én teljes szívemből szeretem Lukeot, csak a szereplő nem :D Ezt le kellett írnom :D Jó olvasást! <3

Lizzie xxx

~Hayley Roberts~

Tényleg hiányzott Michael. Nyár óta próbálom kiverni a fejemből, de a beszélgetésünk miatt változott a véleményem, tartani fogom vele a kapcsolatot. Továbbra is itt fogok lakni, nem akarom, hogy Jennyékkel is az történjen, mint velem. Az, hogy a barátjuk egyedül hagyja őket csupán azért, mert egy fiú ezt akarta. 

Jenn mélyen aludt mellettem a földön, de nekem nem ment álom a szememre, csak a hajnali hívás járt a fejemben. Tényleg én is hiányzok neki? Meg kéne kérdeznem Calumot, hogy mi történt ott a távollétemben. Gyorsan kiszámoltam fejben, hogy Sydneyben most mennyi lehet az idő.

-Délután három óra. Ilyenkor próbálnak - suttogtam magamnak.

-Kik? - jött egy hang a szoba túloldaláról, amitől nagyon megijedtem.

-Istenem Tasha, a frászt hozod rám - szidtam le halkan, mert nem akartam felébreszteni az alvó barátnőmet.

-Örülök neki - nevetett gonoszan. Még gyakorolnia kéne ezt a kacajt. - Te miért nem alszol Csipkerózsika? Felébresztett a herceged és most nem tudsz visszaaludni? - célozgatott.

-Honnan tudtad? - lepődtem meg.

-Én mindent tudok - büszkélkedett - Lemegyek a konyhába. Te is jössz, vagy itt maradsz nézni a vöröskét, hogy hogyan alszik? - nyújtózkodott.

-Már adnak ilyenkor kaját?

-Igen, a választék ilyenkor még sokkal nagyobb, mert nem zabálják fel az egészet a többiek.

-Közben mesélhetek neked? - kérdeztem nyávogós hangon.

-Nem - röhögött. - Tudod, hogy nem szeretem a nyálas sztorijaidat.

-De ez nem lesz az!

-De, az lesz.

-De nem lesz az! - folytattam.

A "vitánk" egészen az a földszintig tartott, ahol Tasha megtört.

-Kár volt, hogy elhívtalak - temette be a kezével az arcát - Na mesélj - nézett unottan.

-Ennél nagyobb lelkesedést várok! - tettem keresztbe a kezeimet. Szeretem, ha az agyára tudok menni.

-Juj, milyen érdekes történetet fogsz nekem mondani? - ugrándozott.

-Azért kicsit visszavehetnél - nevettem el magam.

-Neked semmi se jó - rázta meg a fejét lebiggyesztett ajkakkal, amin mindketten nevetésbe kezdtünk. Lehet, hogy teljesen ellentétek vagyunk, de egyre jobban kezdünk kijönni egymással. - Na mondjad, mi történt az éjszaka - mosolygott. Életemben először most láttam mosolyogni, úgy, hogy nem játssza meg.

Lelkesen beszámoltam a történtekről, még a randiról is, amin kárörvendően nevetett, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy ilyen fiúkat fogok ki. Közben ő is mondott pár dolgot magáról. Elárulta, hogy szokott rajzolgatni és művészi iskolába szeretett volna menni, de a szülei ezt nem nézték jó szemmel, ezért inkább ide íratták be, ami neki nem tetszett. Ezért nem barátkozik a többiekkel. Másfél órája lehettünk ott, amikor Emilyt pillantottam meg melegítőben a lépcsőn lebaktatva.

-Emmy, hogyhogy ilyen korán fent vagy? - kiabátam felé.

-Minden szombaton nyolckor kelek - mosolygott - Chrissel reggeli futást szoktunk csinálni, így még többet együtt tudunk lenni és fittek is maradunk.

-Primadonna - suttogta Tasha, miközben egy pohár kakaót kortyolgattam. Szeretem Emilyt, de ezen annyira elnevettem magam, hogy az orromon jött ki a folyadék.

-Miért folyik kakaó az orrodból? - hőkölt hátra a "primadonna".

-Nem tudtad, hogy van ilyen betegség? Pedig amilyen okos vagy, biztos voltam benne, hogy tudod. Hayleynek a szülei több kakaót adtak a kelleténél kiskorában, most meg kibocsátja a feleslegeset az orrán - közölte teljesen komoly arccal.

-Ha még továbbra is ilyen vicces maradsz, nem csak az orromon fog jönni - vihogtam sírva a nevetéstől.

-Akkor én inkább megyek - távolodott el óvatosan Emily. Remélem nem vette komolyan, mert akkor tényleg kitudódna, hogy mégsem okos - Gyógyulj meg Hay! - kacsintott vigyorogva, majd elment.

-Most elhessegetted ezzel a furcsa betegségeddel! Örülsz? Nem baj, úgy sem bírtam - legyintett, amin megint elkezdtem rő.

-De engem bírsz, ugye? - néztem rá kutyaszemekkel.

-Ha így nézel, akkor biztos nem - próbálta gorombán mondani, de láttam, hogy halványan mosolyog.

-És most? - néztem normálisan.

-Így már elvisellek. A szobatársam vagy, el kell, hogy viseljelek - lökött oldalba.

-Ne lökdöss, kiömlik a kakaóm! - fújtattam eltakarva a bögrémet, hogy biztonságba helyezzem.

-Akkor mentsük meg a kiömléstől! - suttogott titokzatosan. Amikor nem figyeltem, hirtelen kitépte a kezemből a bögrét és egy korttyal megitta az italomat.

***

Még csak reggel fél tíz van, mégis rengeteg mindent történt velem. Ilyenkor még az ágyban szoktam lenni. Jenn nem jött le, valószínűleg alszik, de szeretném, ha  tízkor már felkelne, mert Mikeyt akkor fogom visszahívni. 

-Hé lakótárs! Nem akarod megismerni Michael Cliffordot?

-Az meg ki a fene? - döbbent le.

-A gyerekkori legjobb barátom. Tudod, róla meséltem az elmúlt órákban - csaptam a homlokomra.

-Ja, nem. Attól még, hogy elvisellek, nem jelenti azt, hogy a vállamon kisírhatod magad, mert hiányzik neked valaki.

-De nem fogok sírni! - hisztiztem.

-Nem kockáztatok - zárta le a vitát - Egyébként is pont mennem kell. Este találkozunk - köszönt el röhögve kirohanva az ajtón.

Egy darabig elvoltam egyedül, aztán elkezdtem unatkozni, ezért eldöntöttem, hogy végre felkeltem Jennyt. Nem fog mérges lenni, mert ő is rengetegszer megszívatott már, de ha mégis az lesz, akkor reggelente vigyáznom kell majd.

Odasiettem a lifthez, benyomtam az emeletünknek a számát, majd csendben hallgattam a zenét, ami halkan jött belőle. Kicsit bizarr, hogy szeptemberben karácsonyi számokat raknak be. Amint felértem a legfelső emeltre, futásnak eredtem a szobámhoz. Szerencse, hogy vittem magammal kulcsot, mert a barátnőm még mindig a padlón feküdve horkolt. Először csak gyengén rázogatva próbálkoztam felébreszteni, de feladtam, Jenn egy háborút is végig tudna aludni. Bementem a fürdőszobába és a fogmosós poharamat megtöltöttem langyos vízzel. Ráérősen visszamentem Jennyhez, majd a pohár tartalmát ráöntöttem. Először azt hittem, ez sem segített, de hirtelen felült, olyan gyorsan, ahogy még sohasem láttam.

-Te mi a fenét csináltál?! Ez eredeti pamut! - mutogatta a pizsamáját.

-Nem ilyen reagálásra vártam, de megteszi - röhögtem meglepődve, majd komolyra váltottam a szót - Michaellel nemsokára beszélni fogok és szeretném, ha ott lennél mellettem.

-Calum is ott lesz? - kapta fel a fejét - Mert ha megint értelmetlenkedni fog, akkor nem csatlakozom.

-Nem tudom, de hagyd már, örülj, hogy nem jó étvágyat mondott - csaptam meg a lábát - És egyébként te sem van Einstein.

-Jó, csak vicceltem - mosolygott.

-Akkor benne vagy? - néztem reménykedve.

-Igen - karolt át - Gyerünk tárcsázz már! - sürgetett.

-De még van fél óránk!

-Nem érdekel, legyünk kiszámíthatatlanok! - tépte ki a kezemből a telefonomat és a legutolsó hívóra ment, közben ki is hangosítva a mobilt.

-De lehet, hogy még a fiúkkal van! - pánikoltam és visszavettem a készüléket.

-Talán félsz tőlük? - pásztázta a szemeimet, majd makacsul visszavette a telefont.

-Dehogyis! Csak...

-Halló? - jött egy hang Jenny kezei közül. Nem Michaelé volt, de Calumé sem.

-Te meg ki a jó Isten vagy? - förmedtem rá a telefonomra.

-Öhm... Luke - közölte, mintha a világ leghülyébb kérdését tettem volna fel.

-Luke Skywalker? - tapsikolt Jenny.

-Igen, Luke Skywalker - csaptam rá a homlokomra - Szerintem őt hívtad, nem Mikeyt - mondtam cinikusan.

-Úristen, neked megvan Luke Skywalker száma? Add kölcsön nekem is!

-Most megjátszod az idiótát, vagy tényleg ilyen hülye vagy? - nevettem bizonytalanul.

-Nyugi, tudom, hogy nem az övé, mert nekik nincsen telefonjuk - kacsintott.

-Bocsánat, hogy beleavatkozom, de miért is hívtatok? - nevetett. Nagyon aranyos a nevetése, de még mindig utálom és nem fogok hozzá szólni.

-Ugye tudod, hogy az nem a te telefonod? - húzta fel a szemöldökét a barátnőm, amit egyébként senki sem látott rajtam kívül.

-De ez az e... Michaelé - nevetett újra ugyanolyan aranyosan - Egyébként megtudhatnám a neveteket?

-Nem - vágtam rá, de gyorsan befogtam a számat a kezemmel.

-Bocsi, nem ilyen szokott lenni, csak korán kelt - lökött meg Jenny - Én Jenny vagyok, ez a hárpia mellettem meg Hayley.

-Nem is vagyok hárpia! Ha tudnád, mennyire érdekli ezt szőke gyereket, hogy mi a nevünk - forgattam a szemeimet. Tényleg hárpia vagyok.

-Várj egy kicsit. Honnan tudod, hogy milyen színű a hajam? - ragadt le a mondatomnál a fiú.

-Nem tudom, csak tippeltem - vörösödtem el. Megint megszegtem az ígéretemet, hogy nem beszélek hozzá - Odaadnád végre az igazi tulajdonosának azt a rohadt telefont? - tereltem el a témát idegesen.

-Persze - sóhajtott - Úgy érzem, még hallani fogunk egymásról. Michael, keresnek!

-Remélem nem - suttogtam magamnak.

-Liz, te vagy az? - jött végre a megfelelő hang a túloldalról.

-Miért van nála a telefonod? - kérdeztem bosszúsan.

-Nyugodj le egy kicsit. Csak elmentünk egy gyorsétterembe és én fizettem, ő meg Calummel várt rám az asztalnál a telefonjainkkal. Ekkora baj? Úgyis egyszer be fogom neked mutatni.

-Nem tudod, mit tett velem. Elvette tőlem azt, ami legfontosabb volt számomra. Téged - éreztem, hogy könnyek folynak le az arcomról. Örülök, hogy nem látja azt, ahogy kinézek.

-Ezt hogy érted? - hallottam, hogy elment egy csendesebb részre.

-Semmi, menj csak a kis énekes barátoddal szórakozni - fogtam vissza a sírásomat.

-De...

-Menj, jót cselekedtem, hogy elköltöztem - már tisztán hallatszott, hogy bőgök. - Sajnálom, hogy ezt kellett hallanod, nagyon sajnálok mindent - hüppögtem, majd kinyomtam a telefont.

-Minden rendben lesz - karolt át a barátnőm.

-Szörnyű ember vagyok - öleltem vissza.