19. rész Bye

Hello mindenki! :D Ahogy mondtam, szerdára is készültem résszel, mert az utóbbi résszel néhány ember elvesztette az érdeklődését a blog iránt :( De most azokhoz szólok, akik olvassák a történetet: Imádlak titeket és köszönöm, hogy azt gondoljátok, hogy elviselhetőek az amatőr írásaim :D Ez az egész emlékszem, hogy csak viccből indult meg minden, de óriási boldogsággal tölt el, amikor írtok nekem pár kedves szót, vagy sort :) Szóval legyetek boldogak és bírjátok ki a sulit, angyalcik! <3 Úristen, ezt a suliban az egyik irodalomtanár szokta mondani :DD Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást! <3

Lizzie xxx

~Hayley Roberts~

Reggel tizenegy óra lehet, amikor hirtelen felkelek a rémálmomból. Nagyjából négy hónapja azt álmodtam még, hogy Luke elvette az összes olyan embert tőlem, akit szeretek. Hát, most pedig azt, hogy Lukeot fosztották meg tőlem.

Felülök az ágyamban és veszek egy nagy levegőt. Nem szabad gondolnom rá, úgy sokkal jobb lesz. Mínusz Luke és szerelem, plusz koncentrálás a fontosabb dolgokra, egyenlő csodás élet. Azt hiszem. 

Lesétálok az emeletről, otthagyva a telefonomat, majd meg sem állok a konyháig. Meglepetésemre apu már ott ül az asztalnál és eszi a ketchupos rántottáját. 

Kihúzom a mellette lévő széket és undorodva nézem a reggelijét. 

-Szia kicsim! - nyom egy puszit a homlokomra. A legtöbb ember azért szokott nyavalyogni, hogy a rúzs miatt lesz piros a homloka, de én nem, nekem a ketchup miatt kell hisztiznem - Milyen volt az este? 

-Öhm... Felejthetetlen - mosolygok cinikusan. 

-Az nagyszerű - húz egy elégedett mosolyt a szájára. Oh, pedig ha tudná mi történt... - Rántottát? - biccent a serpenyő felé. Ez már a héten a második, hogy tojást eszünk reggelire.

-Nem, köszi, inkább csinálok szendvicset - utasítom vissza udvariasan, mert az igazság az, hogy apu egyáltalán nem tud rántottát csinálni, folyton feketére égeti, de azt mondja, hogy ő így szereti. Múltkor is csak azért ettem meg, mert telenyomtam majonézzel. 

A kész szendvicsemet felviszem a szobámba és lerakom az íróasztalomra. Miközben eszem, veszek egy pillantást a tükörre ragasztott rengeteg képre. A legtöbbön Mikeyval vagyok rajta, még olyan is van, ahol csak hatéves lehetek. És persze megvan az összes osztálykép is általánosból. Mindegyiken Michael mellett állok, mosolygunk és átöleljük egymást. Vannak még osztálykirándulásos és a ballagásról megörökített pillanatok is, de arról nincs olyan sok.

A mellette lévő fényképeken már Calum is ott van - ezek még tavaly ősszel készülhettek. 

Így visszanézve azok voltak a legszebb éveim. Meg persze a mostani, amit Londonban töltöttem és megtaláltam életem legelső lány barátaimat. 

Még egyszer átfutok a képeken, aztán megakadok az egyiken csoportképeknél. Ugyanis ez nem iskolás. Leveszem a tükörről és hunyorogva keresem rajta magamat. Meg is találom a szőke, két copfba fogott hajú kislányt, aki... Aki mérgesen egy kisfiút lökdös... 

Összeszorítom a számat, hogy semmi hang ne jöjjön ki belőle. Ledobom a képet az asztalra és felugrok az ágyamra, hogy kinyissam a tetőablakot. Belekapaszkodok az ablak szegélyébe és felhúzódzkodok. Kiülök a tetőre és elkezdek kiabálni. Eddig bírtam. De most mégsem sírok, hanem csak ordítozok. Ez haladás.

A szomszéd ház tetőablaka is kinyílik és Michael mászik ki rajta. 

-Hívtál, Szimba? - kiabál át hozzám, én meg elmosolyodok és szertefoszlik a bánatom.

-Azt hittem, hogy még alszol - szólok felé. 

-És így akartál felkelteni?

-Neem! - röhögök. 

Az utca másik oldalán lévő egyik háznak is kinyitódik az ablaka és egy középkorú férfi néz ki belőle mérgesen. 

-Egy percetek van, hogy abbahagyjátok ezt, vagy hívom a rendőrséget a csendháborítás miatt! 

-Nincs is olyan szó, hogy csendbontás - nevetek fel. 
-Lizz - mondja Mikey olyan hangon, hogy a férfi ne hallja - Van olyan szó.

-Idióta tinédzserek - csapja be az ablakot. 

Michaellel egymásra nézünk és egyszerre szakad ki belőlünk a röhögés. 

Újra megjelenik a férfi, a telefonjával a kezében. 

-Harminc másodperc! - üvölt ránk vörös fejjel, mi pedig rekordsebességgel visszamegyünk a házba. 

Még egyszer kidugom a fejemet, nem törődve, hogy a pasi már nemsokára szétrobbanhat. 

-Mikey! Ki a kertbe! - nézek a még nyitott ablakára. 

-Oké! - jön a válasz, a férfi meg üvöltve káromkodni kezd - Legyen szíves ne kiabálni, még vannak, akik alszanak! - szól rá Mike, én meg vihogni kezdek, annyira, hogy nem tudom abbahagyni.

Lefutok a teraszajtóhoz, ahol a kertünkben már ott van Michael a hintaágyban ülve. 

-Mi tartott ennyi ideig, hogy kijuss a szobádból? Már kijátszottam közben az Angry Birdsöt - mosolyog. 

-Hülye, csak egy pálya kellett, hogy kijátszd - huppanok le mellé. 

-Akkor is végeztem vele. Egyébként... Hogy vagy? - fürkészi a tekintetemet. 

-Miután Tasha felhívott, egészen jól bírtam - biccentek - Olyan jófej lány. Ugye? - lököm meg gyengéden. 

-Nem is tudom... Nem nagyon ismerem - néz fel az égre. 

-Ó, akkor meg sem mutatom az ajándékot, amit csinált neked - cukkolom - Bénán hazudsz. 

-Basszus, pedig színésznek akartam menni - csapja össze a kezét. - Na, mutasd, mit csinált - pattan fel és a kezét nyújtja, hogy segítsen nekem is talpra állni.

Felmegyünk a szobámba, ő ledobja magát a frissen ágyazott ágyamra, én meg a bőröndömben kutatok. Tasha a lelkemre kötötte még akkor, amikor megérkeztem ide, hogy mégse Karácsonykor adjam, hanem majd amikor visszarepülök. A Karácsonyt kibírtam, de most már felizgultam kettőjük kapcsán. 

Mikor megtalálom a rajzot, óvatosan előveszem és úgy tartom, hogy csak én lássam.
-Szóval? - vigyorgok.
-Mi szóval? - nevet bizonytalanul.
-Tetszik neked?
-Honnan tudjam, ha nem mutatod meg?
-Nem, nem a kép - röhögök - Tasha.
-Ígérd meg, hogy nem fogsz sikongatni - emeli fel a mutatóujját, amire bólintok egyet - De tényleg ne, mert már tegnap szétment a fejem a nagy hangzavartól.
-Tényleg nem fogok, de mondd már, hogy tetszik! - ugrálok.
-Tetszik - nevet és a kezét gyorsan a füléhez fogja, mert elkezdek lányosan sikítozni és a rajzra vigyázva a nyakába ugrok.
-Jaaj, olyan cukik lesztek együtt! Ti lesztek a Masha!
-A micsoda? Lizz, szokj le ezekről a tinimagazinokról, vagy nem tudom honnan vetted - nevet, miközben a levegőbe emel. - Na, most már megmutatod?
-Persze - nyomom az arcába - Nézd, milyen szép!
-Szerintem jobban látnám, ha nem az arcomban lenne - tesz le a földre és elveszi tőlem a papírt. - Azta. Csak. Azta - tátja el a száját. - Milyen barátnőid vannak neked? Az egyik imádja a nachost és a lámákat, egy sztriptízbárban dolgozik veled pultosként... Ezek után nem vártam, hogy legyen egy olyan is, aki ilyen gyönyörűen tud rajzolni, eszméletlenül szexin néz ki és még vicces is.
-Oké, azért ne fényezd ennyire túl, mert a végén még féltékeny leszek - nevetgélek.
-Nem érdemes, mert mi mindig itt leszünk egymás mellett és soha többé nem foglak elengedni! - rakja le a képet és gyorsan körülölel, úgy, hogy meg se tudjak mozdulni. - Mindig is a hugicám maradsz.
-Engedj el! - visítok.
-Nem! Te örökké itt leszel nekem! - szorít még jobban magához.
-Jó, itt leszek, csak engedj el! - vihogok, mire elenged - Azért Londonba visszamehetek tanulni? - kérdezem bizonytalanul.
-Nem, ki fognak rúgni téged miattam a suliból, mert nem engedem, hogy felszállj majd a gépre! - mondja a sajátjánál mélyebb hangon, nagyjából olyanon, amilyen Darth Vadernek van és újra tárja a kezét, hogy elkapjon, de kikerülöm és futni kezdek, ki a szobából.
Mikey utánam iramodik és folyamatosan lányos, nyálas mondatokat kiabál utánam, mint például, hogy "Jujci, este majd kifestjük egymás körmét és az olyan jó lesz, hogy nagyon! Imádlak öribarim!". Ezeken egyfolytában rohamosan elnevetem magamat, ami miatt alig tudok megállni a lábamon és így nem tudok normálisan rohanni.
Kiérek a kertbe és észreveszem, hogy Mike csapdába csalt. 
-Most már sehova sem tudsz menekülni, meg kell, hogy öleljelek - közeledik hozzám, nekem meg eszembe jut, hogy átmehetnék az átjárón.
Sátáni kacajjal újra nekilendülök a futásnak és átbújok a fák között. A szomszéd ház bejárati ajtójánál megállok és megnyomom a csengőt, egy helyben toporzékolva. Michael anyukája pár pillanattal utána ki is nyitja és meglepetten néz engem.
-A fia fura - nevetem el magamat, miután köszöntjük egymást. - Elbújhatok itt?
Mosolyogva biccent egyet, én meg besietek a nappaliba és fáradtan leülök a kanapéra. 
Már kilenc éve is nagyjából ugyanezt csináltuk délutánonként és úgy tűnik, máig is maradt a viselkedésünk. Sikítozunk, fogócskázunk, ölelgetjük egymást, nevetünk, úgy, mint a testvérek.
Michael gyorsan rájött, hogy ide jöttem, ezért a gondolataimból visszatérve lesokkolva nézem, ahogy rám ugrik.
-Hülyee, kinyomod belőlem a levegőt! - röhögök.
-Bocs, ez az én helyem - tartja vissza a nevetését.
-Oké, tessék, arrébb mentem. De ez miatt ki kell festened a körmöm - játszom a sértődöttet.
-Akkor, ha te is az enyémet.
-Rendben, megyek is a körömlakkokért - állok fel a komolyat játszva.
-Nem kell, nekem is van a szobámban egy gyűjtemény - legyint egyet, majd mindkettőnkből kitör a nevetés.
Egész jól elszórakozunk még utána, aztán bekapcsoljuk a tévét és valami rajzfilmet nézünk. Igazából csak végigbeszéljük és magyarázzuk az egészet, mert én elég sok résszel lemaradtam belőle és ez miatt nem értem a történetet. Na mindegy. 
A sorozat vége felé járhatunk, amikor valaki csönget.
-Kinyitom! - ugrok fel, de Michael gyorsan visszafog. - Mi az? - kérdezem meglepődve.
-Inkább én - húz halvány mosolyt a szájára. Megrántom a vállamat és visszaülök a helyemre, hogy tovább nézzem a tévét. Hallom, hogy kinyitódik az ajtó, de semmi beszéd nem jön. Már vagy három perce néma csend lehet, vagyis csak a tévé hangja hallatszik, amikor erőt veszek magamon és lassan kisétálok én is az előszobába. Most már tudom, hogy igazából eddig is beszélt valakivel, csak nagyon halkan, azonban nem látom, hogy ki lehet, mert Michael válla eltakarja. Lábujjhegyen lépkedek még párat, a kabáttartóba kapaszkodva, hogy véletlenül se érjen le a sarkam a földre. A nyakamat nyújtogatva próbálom észrevenni, hogy ki lehet a látogató, azonban nem járok sikerrel. Még jobban nyújtózkodok, de hirtelen elvesztem az egyensúlyomat és magammal rántva a fogast elterülök a földön. Nyögve letolom magamról a rám esett tárgyat és amikor felnézek, két aggódó fiút látok, ahogy engem figyel. Michael azonnal segít felállni; már megszokta, hogy béna vagyok. De közben le nem veszem a tekintetemet a kék szempárról, a tüdőm pedig nem akar megtelni elegendő levegővel.
-Hé - suttog felém.
-Te ne köszöngess nekem - állok ledermedve.
-Mike, itt hagynál vele pár percre? - néz kérdőn a mellettem lévő fiúra. Michael bizonytalanul rám néz, én meg biccentek. Azt hiszem, eljött az ideje kiönteni magamat.
Luke szomorúan próbálja elkapni a tekintetem és várja, hogy mondjak valamit, viszont én csak az idegességtől fuldokolva a padlót pásztázom. Végül nem bírja tovább és ő kezdeményez.
-Olvastad az üzeneteket?
-Nem. Este óta nem nyúltam a telefonomhoz.
-Hales, én...
-Ne hívj így még egyszer! - csattanok fel. - Te mi? Hm? Nem kell semmi kifogás vagy sajnálat, mert láttam mindent, szóval szívtad. Vagyis én is szívtam, de mindegy - vonom meg a vállamat. - Azt hittem, hogy más vagy. Azt hittem, hogy te vagy a nagy ő, akire mindenki vágyik, de tévedtem. Csak egy seggfej vagy a sok közül. Aki megvárja, hogy a lány beismerje az érzelmeit iránta, aztán utána fog egy másik lányt, akit a szeme láttára csókol meg - sóhajtok - És nem érdekel, hogy ő kezdeményezte, te akkor sem toltad el magadtól. De mit is vártam volna?- nevetek fel kínosan - Hogy majd hozzám futsz, felemelsz a karjaidba és hosszasan csókolózunk? Teljesen hülye vagyok, mert ilyen nincs a valóságban - állok meg a mondandómmal és újabb hosszú csend keletkezik közöttünk. - Tehát szerintem felejtsük el egymást, és hagyjuk az egészet. Vagyis neked nem kell semmit sem hagyni, mert úgy látom, egyáltalán nem viszonoztad ezt a szar érzést. Szóval szia Luke. Örökre - nézek rá utoljára a kibuggyanni készülő könnycseppekkel a szememben, majd kisétálok az ajtón.