16. rész Ki áll nyerésre?

Hello bello everybody! Itt van az új rész és remélem tetszeni fog! :D És húú nagyon-nagyon örülök a 48 (!!!) feliratkozónak és a 12.000 (!) oldalmegjelenítésnek! De a leges-legjobban a kommenteknek, mert mindig elönt a boldogság, ha látok egyet ^^ Szóval enjoy this chapter <3

Lizzie xxx

~Hayley Roberts~

Mivel továbbra sincs ajándékom Jennynek, nemsokára pedig indulok vissza, teljesen kétségbe vagyok esve. A tegnapi "Luke besértődött, senki sem tudja mi miatt" eset után inkább hazamentünk, mert senkinek sem volt már kedve lámát keresni.

Levánszorgok az emeletről egyenesen a konyhába, ahol aput látom, ahogyan reggelit készít.

-Korán keltél - mosolyog rám halványan - Rántottát?

-Kérek - ülök le az egyik pult előtti magas székre, majd sóhajtok egy nagyot.

-Ilyen szörnyű volt a tegnapi nap? - húzza fel a szemöldökét, miközben kiönti a tojást egy tányérra.

-Hát, találkoztam a régi osztálytársaimmal, vagy három óráig voltam egy óriási játékboltban, tele ordibáló gyerekekkel, meg a fiúkkal, akik szintén kiabáltak, Luke és én újra utáljuk egymást, Jennynek pedig nem találtam olyan ajándékot, amit szerettem volna. Szóval minden teljesen máshogy jött ki, ahogy terveztem. De Ashtonnal lecsúsztam egy csúszdán - vidulok fel a végére.
-Ki az az Ashton? Csak nem valami huligán?
-Mi? Mivan? - röhögök fel. - Dehogyis, Mikey egyik barátja és tök jó fej!
-Akkor megnyugodtam. Ketchupot?
-A rántottához? Fúj! - húzom el a számat. - De majonéz jöhet.
-Mert a majonéz sokkal jobban illik hozzá - nevet a kezembe adva a majonézes tubust.
Miután mindketten megreggelizünk, felmegyek a szobámba kiválasztani a ruhámat, mert még mindig pizsiben vagyok. Ma nem beszéltünk meg semmit a többiekkel, tehát miután nagyjából elkészülök, megragadom a laptopomat és kimegyek a kertbe.
Miközben a gép betöltődik, kibogozom a fülhallgatómat, ami eltart egy darabig, mert ahogy emlékszem, Michaelnek a múltkor pont kedve volt kipróbálni, hogy hány csomót tud rá kötni és "véletlenül" elfelejtette utána kicsomózni.
Mikor mindennel elkészülök, beteszem a zenét és beírom a keresőbe, hogy "karácsonyi ajándékötletek egy őrült, természetes vörös hajú lánynak". Persze semmi lehetőséget nem dob ki, ezért leegyszerűsítem az egészet és tovább keresgélek.
Már vagy egy órája csinálhatom ezt és semmi más nem jut eszembe, csak egy nachos multipack. Ha egyáltalán van ilyen, mert ezt csak magamban találtam ki.
Dühödten átváltok egy All Time Low számra és becsukom a szememet. Még régen Mike akarta megszerettetni velem a bandát, meg nagyjából az egész ilyen zenei stílust, de akkor nem járt sikerrel. Most már a kedvenceim között van és ezen egyébként meg vagyok lepődve, mert Hannah Montana és Selena Gomez után nem vártam ilyen nagy változást. 
A szám végénél felmegyek a YouTubera és beírom azt a dalt, ami ma egész nap a fejemben ment. Újra hátradőlök és csukott szemmel napozok, de onnantól kezdve kritikusan hallgatom a dalt, várva bármiféle hibára. A videó közepénél kinyitom a szememet, mert valaki elállja a napot.
-Ugye tudod, hogy ezt be is kell dugni valahova? - fogja meg a fülesemnek a végét. Opsz.
-Ugye tudod, hogy eltakarod a napomat? Talán átálltál a sötét oldalra és engem is oda akarsz áthívni? - kapom ki a kezéből a zsinórt.
-Azt hiszem, te már előttem ott voltál - mosolyog gúnyosan.
-Könnyen meg tudod magad gyűlöltetni velem - vigyorgok erőltetetten.
-Most jöttél rá? - nevet ki - És ha már a zenénél tartunk...
-Nem is beszéltünk róla! Egyébként is, most nem rosszban kéne lennünk? Luke, húzz ki a kertemből!
-Akkor, ha elárulod, miért hallgatod a Forget you-t - teszi keresztbe a karját.
-Mert téged is el akarlak felejteni - vágok vissza.
-Az nehéz lesz, ha közben az én hangomon hallgatod.
-Neked nem tök mindegy? - kérdezem zavartan. Tiszta piros lehet a fejem - Mégis miért vagy itt?
-Ezt elhagytad a múltkor - lenget a kezében egy bőrkarkötőt. Elkerekedik a szemem. Hogyan veszthettem el?
-Add vissza! - lépek elé a karkötőért nyúlva. Persze felemeli a feje fölé, így ugrálnom kell, hogy elérjem. És valamiért el is kezdek rácsimpaszkodni a fiúra, hogy megszerezzem a kabalámat. Teljesen elment az eszem. - Ezt Michaeltől kaptam! - ugrálok továbbra is.
-Ha szépen kérnéd, már az elején odaadtam volna - nyomja a kezembe önelégült mosollyal az arcán.
-Tudod, mikor foglak téged megkérni bármire is.
-Bocs, nem tudom.
-Soha - nézek mélyen a szemébe. Pár percig mindketten komolyan álljuk egymás tekintetét, aztán mindkettőnkből kitör a nevetés. - Ne röhögj, ezt komolyan mondtam! - szidom le, miközben még mindig nevetek.
-Meglepődnék, ha egyszer látnálak komolyan - mosolyog rám.
-Tudok komoly is lenni, csak most nincs kedvem hozzá - veszek egy nagy levegőt, hogy némileg alábbhagyjon a nevetésem. - De most menj innen, Jenny ki fog borulni, ha üres kézzel fogom őt várni a kollégiumban! - mutatok a kijárat, vagyis a teraszon lévő üvegajtó felé.
-Segítek keresni - dobja le magát a hintaágyba és az ölébe veszi a laptopot. - De most tényleg, miért hallgattad a feldolgozásomat?
-Mert januárra kell írnom egy fogalmazást egy általam kiválasztott retardált emberről.
-Oh, de édi vagy, engem választottál? És hogy haladsz vele? - küld felém egy bájos mosolyt.
-Remekül - nevetem el magamat. - Amúgy tényleg segítesz keresni , vagy csak húzod az időmet? Mert egyébként azt sem tudod, ki az a Jenny - ülök le mellé.
-Akkor mesélj róla és meg fogom tudni - szegezi rám a szemét.
-Hát oké. Amikor elköltöztem Londonba, khm valaki miatt, aki kitúrt a helyemről...
-Sajnálom. De tényleg, mindent - szakítja félbe a mondatomat. Úgy látom, érti mire célzok. Próbál a szemembe nézni, de én elkapom a tekintetemet.
-A fiúk mindent elmondtak, ugye? - kérdezem suttogva, bár tudom rá a választ. Némán bólint egyet, én meg elmosolyodok - Nem baj. Egyáltalán nem bántam meg, mert szerintem az egész miatt most még közelebb állok hozzá.
-És a ruhádat is sajnálom. Mondjuk azt direkt csináltam, de mindegy - folytja el a nevetését.
-Azt majd visszakapod - veregetem hátba - De akkor én is erőszakos voltam.
-Akkor? Áll a béke? - nyújtja felém a kezét. Már éppen megfognám, amikor eszembe jut a fogadás.
-Nem, nem lehet - csúszok tőle távolabb. - A fogadás...
-Mi? Milyen fogadás? - lepődik meg. Nem válaszolok. - Hales. Pszt. Rólam szól?
-Azt mondtad, Hales? - kapom fel a fejemet, ami eddig a földet bámulta.
-Igen. Tetszik? - mosolyog vidáman.
-Imádom. Először Jenn hívott így, de ő a neten keresett rá a beceneveimre - kuncogok.
-Hát, nekem nem kellett hozzá net - suttog teljes nyugodtsággal a hangjában - Hales, milyen fogadás?
-Oké, elmondom. De ne nevess ki - állok fel a helyemről. Annyira liftezik a gyomrom és annyira légszomjam van, hogy nem tudnám ülve elmondani.
-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak. Na, beszélj, szöszi - mosolyog játékosan.
-Szóval... - veszek egy nagy levegőt - Jennyvel még Karácsony előtt fogadtam, hogy úgy megyek vissza Londonba, hogy még mindig azt állítom rólad, hogy egy seggfej vagy és utállak. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de egyáltalán nem egyszerű, főleg úgy hogy mindennap látlak és így mindent elrontasz és... - azt hittem, mindent el tudok mondani egy levegővel, de tévedtem, még fejleszteni kéne a tüdőmet. Be- és kiszívom a levegőt, várva, hogy újra megfelelő mennyiséghez jussak. Luke ezt szórakozottan nézi, várja, hogy folytassam. - És nem akarok sztriptíztáncolni - csak ennyit tudok kinyögni. Látom a nevetőráncokat a szeme körül, de nem röhög ki. Ez haladás.
-Hogy micsoda? - szakad ki végül belőle a nevetés, de gyorsan abbahagyja. - A vesztes sztriptízel?
-Igen. És Jenny ötlete volt, én nem vagyok ennyire degenerált.
-Jenny mikor nyer? - kérdezi vigyorogva. Az én számból akarja hallani.
-Tudom, hogy tudod, mikor nyer - mosolyodok el. 
-Kajak akkor, amikor beismered, hogy félig amerikai vagy? - kérdezi tettetett csodálkozással.
-Ezt szívtad, mert tényleg félig amerikai vagyok - röhögök fel. - Nem, akkor, amikor...
-Amikor? - pattan fel nagy érdeklődéssel a hintaágyból.
-Amikor azt mondom, hogy tetszel - sütöm le a szememet.
-És ki áll nyerésre?
-Jenny.